Ezzel a szóval kezdte mindkettőjük: megérkezni. Az egyikük még előtte, a másik már teljesen benne érezte magát. Ez persze könnyen lehet megtévesztő is, hiszen sokan teszik ezt akkor, amikor a dolgok nem úgy mennek, mint ahogyan azt előre eltervezték, és ennek megfelelően egy könnyebb út, vagy egy várhatóan egyszerűbb megoldás is “jó kompromisszumnak” tűnhet. Így aztán az erőfeszítést és a kitartást nélkülöző helyzet nem lesz más, mint egy újabb feleslegesen megfutott kör magunk elől. De ma egészen más történt. Ma, mielőtt ideültem és írni kezdtem volna, két régi barátom szavai jutottak el hozzám. Ők a könnyebb út helyett a belső dialógusaikra figyelve osztottak meg a számomra apró üzeneteket.
Megérkezni … (Attila)
Itt ült a kanapén, és mesélt. (Közben szabadkozott, hogy nem akar untatni – pedig ha tudná mennyire élveztem minden egyes mondatát!) Azt mondja, hogy tervek vannak a fejében, amik eddig mindig jól működtek (mármint ha tervezett). Ezek elég hosszútávúak ahhoz, hogy kellőképpen mozgassák Őt! Csak most nagyon sok olyan szituáció veszi körül, amik arra késztetik, hogy “okos” kompromisszumokat kössön. Nem tehetek elhamarkodott lépéseket – mondja, és nem is akar. Felelősségteljesnek látom és őszintének. Úgy beszél, hogy minden szava megérint. Olyan felismerésekkel jött, amikben a saját útját keresi, hogy nagyobbra nyissa a szemét. Messzebb akar látni, mint ami közvetlenül előtte van.
– Hogyan lehet visszatérni? – kérdezte tőlem.
– Visszatérni hova? – kérdeztem én.
– Még nem tudom. De a visszatérés után lehet megérkezni, nem? – kérdezte, azt hiszem önmagától. Merengett még egy kicsit ezen, mintha egy film zárójelenetét figyelné … aztán mosolygott, és a gyerekekről kezdett beszélni.
Ha ez a hely ott van, akkor oda kell menni. Ha ez a kép még nem elég világos ahhoz, hogy az oda vezető utat lásd, akkor az út lesz az első.
Megérkezni … (Dóri)
Milyen furcsa helyzeteket teremt az idő! Azelső emlékem róla az, amikor a csapata igazi hajtómotorjaként szinte mindenben benne van. Legyen az egy rettenetesen összetett feladat, vagy egy kialakítandó elképzelés, vagy egy teljesen egyszerű szerda esti baráti buli, Dóri egészen biztosan százszázalékban odaadja magát az ÜGY-nek. Így ismertem meg. No és még úgy, hogy minden alkalommal akkora mosollyal köszöntött, hogy ez elég volt a napi örömdózisnak. a nap vagy az év bármely szakában találkoztam is vele. Azonban a legutolsó találkozásunk is már legalább öt éve volt, azóta nem tudtam, hogy merre tart. Ma olvastam tőle, ahogyan búcsúzik és lezár az életéből egy fejezetet, hogy megnyisson egy másikat. Ahogy számára egy évtized után véget ér a munka (a közösség, az élmények, az együtt megélt könnyes és nevetős pillanatok), és elkezdődik egy új élet kibontakoztatásának felelőssége és feladata azzal, hogy anya lesz. A lezárás gondolatában ott az üzenet önmagának:
Sokszor gondoltam rá, de nem tudtam igazán elképzelni milyen lesz megérkezni ebbe az állapotba. Boldog vagyok, tele vagyok várakozással, hogy milyen lesz az első találkozás, és persze egy kicsit félek is, hogy minden rendben legyen. Most közösen egy új könyvet nyitunk 🙂
Megérkezni … (Én)
Attila a múlt egy pontjába vágyik visszatérni, hogy onnan indíthassa el a jövőjét. Dóri a jövő felé tart, hogy egy teljesen új fejezetet kezdjen. Két látszólag ellentétes irányú mozgás, a végcéljuk azonban nagyon is hasonló: az önazonosság állapota. Mindketten egy olyan belső kikötőt keresnek, ahol a horgonyt nem megszokásból, nem félelemből és főleg nem kényszerű kompromisszumokból vetik ki, hanem saját meggyőződésből.
Talán megérkezni nem is azt jelenti, hogy odaérünk valahova. Talán éppen azért annyira nehéz és olykor megfoghatatlan, mert tévedünk azzal, hogy egy fizikai helyhez, vagy egy statikus állapothoz kötjük. Hihetjük azt, hogy ha kipipáljuk a feladatokat, ha elérjük a pozíciót, ha felépítjük a házat, akkor majd hallunk egy halk kattanást az univerzumban, és végre hátradőlhetünk. Hihetjük, de nem így lesz.
A megérkezés nem végállomás, sokkal inkább egy minőség. Egy olyan pillanatnyi, de mélyen átélt állapot, amikor a belső valóságunk és a külső cselekedeteink végre fedésbe kerülnek egymással.
Az önreflektív képesség ezen szintjén már nem a mondanivaló tényszerűségén, hanem a benne megszülető üzeneten kezdhetünk el merengeni …