Szendrő Szupi J.Amikor még nem voltál … más volt. Aztán megírtam ezt a nekrológót búcsúzóul, mert csupán eszköze (és nem része!) vagy az életemnek. Bármennyire is szerettél volna nagyobb részt kapni a rendelkezésre álló időmből, azt másnak és másként szánom.
Akkor
… szeretném azzal kezdeni, amikor még nem voltál. Amikor úgy éltem az életemet, hogy volt egy vekkerem ami szükség esetén a rettentő hangjával képes volt kiugrasztani az ágyból, és nem hagyott lehetőséget arra, hogy 6-8 szundit nyomjak még rajta.
… még úgy keltem reggelente, hogy helyetted az ablakhoz mentem először, tágra nyitottam magam előtt és a reggeli friss levegő örömében táncot járt a szobámban.
Amikor
… még nem voltak annyira fontosak a napi hírek, és nem estem kétségbe attól, hogy a nekem küldött e-maileket majd csak később fogom elolvasni. A reggeli rítusa önmagában is öröm volt, és a kávé teljesen lefoglalta az érzékszerveimet. Annak is örültem, hogy kitaláltam a hozzávalók aznapi elegyét, és kísérletező kedvvel indult a napom.
… még nem voltál, persze még én is sokkal fiatalabb voltam. Rengeteg időm volt arra, hogy ne az alvással töltsem az időt, hanem elolvassam Marquez gondolatait a szerelemről, vagy Ágai Ágnes verseit a kamaszságról, olvassak Arany János balladákat (még akkor is, ha az kötelező volt az iskolában). Róluk te nem sokat tudsz, de talán a cachedben még őrzöl róluk néhány információt. Amikor még nem voltál, könyveket cipeltem magammal, és jó érzés volt beleszagolni a lapok közé, érezni a papír illatát.
Másokkal
… nem elégedtünk meg egy szelfivel a képernyőn, vagy egy kék színű lájkkal a fotónk alatt. Rengeteget jártunk össze a barátainkkal, mert beszélgetni és együtt lenni akartunk egymással, tudni és érezni hogyan van a másik. Ha vacakul volt, akkor igyekeztünk szavakkal vigasztalni, éreztetni hogy mellette állunk. Ha jól voltunk azt átragasztottuk egymásra, egymás szemébe nézve nevettünk, és gyakran abba se bírtuk hagyni.
… beszélve ajánlottak Téged, azt mondták áthidalod a földrajzi távolságokat, és közelebb hozol másokat. De én arra jöttem rá, hogy szeretem ezeket a távolságokat (még ha hiányérzetet is alakítanak ki bennem). Még inkább szeretek utazni, nagyon is kedvelem az utazás hosszúságát, amikor a várakozásnak lesz egy beteljesülése, amikor a messzi távolban lévőkkel találkozom és szorosan magamhoz ölelhetem őket.
Másként …
… ismerkedtünk, még félve és izgatottan ugyan de méterekre egymástól szemeztünk. Mélyen a másik szemébe kellett néznünk, állnunk kellett egymás tekintetét. Fiúk és csajok egyaránt. Ennek végtelennek tűnő hosszából és a megjelenő mosolyból (vagy elfordulásból) tájékozódtunk egymásról. Össze kellett szedni minden bátorságunkat ahhoz, hogy megszólítsuk egymást, ott, személyesen. Nem is ismertük a szmájlit!
… voltam elfoglalt. Végigültem a munkahelyi megbeszéléséket, nem voltak „azonnali és rettenetesen sürgős” feladataim, nem szólt senki rám, hogy mit ne felejtsek el, és főképp nem mondta senki a kezében valamelyik rokonoddal, hogy: „– Ezt nézd meg, csak egy perc!„
… kapcsolódtak az emberek, megérintették egymást és vagy szoros ölelésbe fonták a szeretteiket. Az időt, amit most a Te rokonaiddal töltenek, sokkal értékesebbnek tartották annál, mint hogy a képernyő oltárán feláldozzák.
Miért búcsúztatlak?
Mert boldogabb vagyok nélküled! A megjelenéseddel szinte minden addigi személyesség megváltozott. Az emberek szundikat nyomnak reggelente, levegő helyett a telefont veszik magukhoz ébredéskor, reggeli helyett híreket és vidókat fogyasztanak. A könyveket csak a könyvesboltban látják, a hangulataikat emojikkal közvetítik. Beszélgetés helyett csetelnek, ölelések helyett pöckölgetnek … A gyerekeink agyát átalakítja a képernyőfüggőség, a jövő pedig egy szürke nekrológ formájában lebeg előttünk.
Most, amikor ezeket a sorokat írom neked, kint ülök a teraszon, gyerekek futkosnak körülöttem és azon versenyeznek, hogy melyikükkel játsszak hamarabb. A kutya lustán ideheveredett a lábam mellé és jóízűen álmodik valami egészen kellemeset, a szajkók pedig az akácfák között versenyeznek egymással.
Sokáig gondolkodtam azon, hogyan köszönhetek el tőled úgy, hogy az méltó legyen, de nem találtam rá megfelelő formát. Rájöttem, hogy nem vagy része az életemnek, csupán egy választható eszköze. Nem gyászollak. Megírtam ezt a nekrológot rólad, és most megyek, mert várnak a gyerekek …
