Normális vagy?

Hogy normális vagy-e? Hm, attól függ! A Besenyő Pista bácsi féle diagnosztikai megközelítés jelentősen leegyszerűsítené a mentális szempontból egészséges és a nem egészséges személy azonosítását, de ez persze nem ennyire egyszerű. A normális és az abnormális meghatározása azonban sok jellemzőtől függ. Meghatározza az adott személy, az idő vagy a kultúra amiben azonosítani próbáljuk. Függ a helytől és a helyzettől, amelyek egyaránt formálhatják a társadalmilag elfogadott definícióját.

A „normális” meghatározásának kihívása

Normális viselkedés alatt jellemzően csak az elismert viselkedésformát értjük, ezzel szemben minden mást ettől eltérőnek, vagy abnormálisnak érzékelhetünk. A kettő meghatározása és szétválasztása igazi kihívást jelenthet! Miután számos tényező befolyásolhatja, hogy adott időben és kultúrában kit (vagy mit) tekintünk normálisnak, könnyen lehet, hogy az egykor így definiált magatartás egy idő után már nem felel meg a társadalmi normáknak, sem az elfogadható mintázatoknak. Az így keletkező ellentmondásosságban az adott személy könnyen lehet a kirekesztés, vagy a stigmatizálás áldozata (függetlenül attól, hogy az amit tett vagy tesz, valóban eltér-e az elfogadott formától).

Bár nagyon nehéz meghatározni a normalitást (mint állapotot), mégis nagyon fontos (a fent említett következmények miatt). A DSM ennek egy összefoglaló dokumentuma, amelyben igyekeznek elválasztani egymástól a normálist (egészségest), és az attól eltérő rendellenességeket (patológiákat, abnormalitásokat).

Az „abnormális”definíciója: a DSM

A normalitás valószínűleg csak egy definíció adott kereteken belül. Ha ezeket a kereteket megértjük, akkor megérthetjük azt is, hogy az abban született „normális” definíciója meglehetősen szubjektív. Emiatt a klinikusok gyakran használják a DSM kézikönyvet, egyszerűen azért, hogy különbséget tegyenek a különböző rendellenességek között. A DSM rendszere azonosítja az adott feltételek mellett a klienst, így iránymutatást ad annak kezelésére. Ugyanakkor fel kell tenni ebben a helyzetben is a kérdést: a definíció (és annak megalkotója) mennyire képvisel szubjektív álláspontot azzal, hogy az adott tünet együttest más időben és más kontextusban alkotta meg.

A rendellenességek definiálásában a tünetek egy részét nagyon nehéz megkülönböztetni a természetes stressz-reakcióktól (ezeket a reakciókat a stresszes életesemények kapcsán akár elfogadhatónak is lehet tekinteni), illetve az egyes diszfunkcionális jellemzőktől (olyan tünetektől, vagy stressz reakcióktól, amelyek kívül esnek a „normális” reakció határain). Ennek eredményeként a DSM világosan különbséget tesz a mentális zavarok és a rendezetlen körülmények között.

A rendezetlen állapotból erednek és (akár rögzülnek) a szociális stresszorok. Senkitől nem várható, hogy pl. egy (a saját kultúrájában elfogadott) krízishelyzetben (ilyen például egy közeli hozzátartozó halála) ugyanazokat a viselkedési válaszokat adja, mint a krízis előtt. Ezért az egyén természetes válaszként működtetett viselkedése nem tekinthető abnormális viselkedésnek.

A stigmatizálás

Amikor valaki nem felel meg annak, amit mások a szokások és normák alapján normálisnak tekintenek, gyakran negatív címkékkel, stigmákkal ruházzák fel őket. Ezek a címkék (szokatlan, kilógó, beteg, fogyatékos, …) gyakran vezetnek az egyén marginalizálódásához. A társadalmi megbélyegzés az extrém elégedetlenség jele, amellyel a személyt vagy csoportot a szociális jellemzői alapján megkülönböztetik őket a társadalom más csoportjai. A stigmák akkor is rögzülhetnek, ha ezek az egyének vagy csoportok nem felelnek meg a kulturális normáknak.

A fentiek alapján lényeges lehet annak megfontolása, hogy a normalitás/abnormalitás meghatározása azért különösen nehéz, mert minden esetben figyelembe kell venni mindazokat a tényezőket (a személyt, az időt, a helyet, a kultúrát, a helyzetet), amelyek az adott személy vagy csoport viselkedésére közvetve vagy közvetlenül hatnak, így ezzel befolyásolják azt.