Szendrő Szupi J.Amikor az első házassága a válás felé vette útját, fogalma sem volt arról, hogy mi fog történni. Tulajdonképpen elmondhatta, hogy békességben és csendesen búcsúztak el egymástól, tisztelettel és segítve az újrakezdést. De mire idáig eljutott, nagyon sok érzelmi hullámveréssel kellett megküzdenie. Nem tudta, hogy féljen vagy aggódjon a történtek kapcsán, vagy éppen tegyen mindent pontosan úgy, ahogyan előtte bármikor …
Nem volt kivel beszélnie erről annak ellenére, hogy sokkal többen vannak a környezetében olyanok, akik már elváltak. Amikor a barátai aggódó tekintettel fordultak felé, igazából azt sem tudta elmondani, hogy mi történik benne. Addig, amíg az operatív ügyek lekötötték a figyelmét, minden gördülékenynek tűnt. Aztán jöttek a borúsabb időszakok, amikor ezek az ügyek egyszerűen elfogytak, és jött … a semmi.
Arra, hogy egy kapcsolat vagy egy házasság az évek előrehaladtával milyen irányt vesz, minden bizonnyal hatással van a benne érintett felek kapcsolati készségeinek tárháza. A hozott adottságok, és a kialakított kompetenciák elősegítik, vagy éppen tönkrevághatják a rózsaszín álmot … A kapcsolatban szükségszerűen működtetett kommunikáció minősége, vagy a probléma- és konfliktuskezelés képessége, az önkifejezés vagy a belátás működtetése egyaránt szerepek játszik abban, hogy a kapcsolat mit bír el, és mit nem.
Sokszor hallom hivatkozásként, hogy az őszinteség hiánya megöli a kapcsolatokat. Miközben ezt a gondolatot kóstolgatom magamban, bevillannak azok a helyzetek, amikor párok éppen az őszinteséggel (igaz a megkésettel) választják szét egymástól magukat. A bevalló őszinteség tulajdonképpen ebben a formában a kapcsolatok végét jelentheti. De milyen folyamaton megy keresztül a kapcsolat, míg eljut odáig, hogy feloldhatatlan ellentétekkel telepakolva nem lehet rajta segíteni?
Az alábbi történet Tamás monológjából származik, aki egy 6 éves házasság felbomlását és az újrakezdés küzdelmeit foglalta össze egy nyári délutánon.
Az első felismerés …
Az első olyan felismerés, ami arra ébreszt rá, hogy a kapcsolat amiben élek egyszerűen nem jó, elképesztően gyötrő érzés volt. Úgy beszélni a másikkal az együtt töltött évek után, hogy abban már nyoma sincs szeretetnek, vagy úgy feküdni a közös ágyban, hogy nem várom ahogyan mellém bújik, mind ordítva figyelmeztető jelei annak, hogy itt valami egyáltalán nem oké. Azt hiszem ezt az első felismerést velem együtt sokan elmulasztják, mert azt remélik, hogy valamit félreértettek!? Azok az ismerősök vagy barátok, akiknek volt már válásuk többször is meséltek arról, hogy úgy jön ez az érzés, mint jobbkezes utcából a meglepetés! Az első ilyen valóban földbedöngölő volt. A reális gondolkodás hirtelen elvesztése meglehetősen fura volt. Az agyam kattogott, de csak üresjáratot talált, a szemem nézett, de csak egy kimerevedett képet volt képes azonosítani. Későn vettem észre, pedig minden jel ott volt az orrom előtt (legalábbis így utólag ezt mondom).
Nem, ez biztosan nem velem történik …
A kapcsolatunk kudarcának első megoldási kísérlete azt hiszem az volt, hogy úgy tegyek, mintha ez valójában nem is velem történne. Vagyis úgy, hogy egyáltalán nem történik sehogy. Hogy ez valójában csak egy rosszul sikerült félreértés eredménye lehet, vagy valami ilyesmi … Először nem akartam hinni az érzékszerveimnek, mert az ami történt, olyannyira valószerűtlen volt az agyamnak, hogy képtelen voltam befogadni! Minden olyan információt szembeállítottam a megtapasztalásaimmal, ami megcáfolhatja ennek a valódiságát.
Hazudtam magamnak arról, hogy ebben én is nyakig benne vagyok, és hazudtam a környezetemnek, hogy „Ó, én ezt elég jól bírom!” Ennek nyilvánvalósága csak a számomra volt rejtett, mindenki más (azt hiszem) nálam valóságosabban látta mindazt, ami a válás felé vezetett. Mindenesetre megnyugtató volt ebben a hazugságban benne dagonyázni, mert egy időre felfüggesztette bennem azt a kétségbeesést, hogy akkor most tulajdonképpen mi a frászt kellene tennem … Ezért ha bárki azzal próbálkozott, hogy szembesítsen ezzel a helyzettel vagy elmagyarázza valahogy érthetően, csak azt tapasztalta, hogy betonbiztos (saját) érvekkel pattintom le a „nem logikus” és a „nem valóságos” mondatait. Hiába … és ez elképesztően frusztált.
Haragban a világgal …
Egy idő után már nem volt olyan ember a környezetemben, aki segíteni akart volna, csak azt tapasztaltam, hogy magamra maradok a magam nyűgjeivel. Nem értem, nem akarom hallani és nem akarom látni. Mindenki hagyjon békén és menjen oda ahova akar! Dühös voltam, főként másokra. Okokat és alanyokat kerestem arra, hogy a dühömnek végre legyen olyan tárgya, akit okolni, vádolni, büntetni tudok azért, ami velem történik. Tele voltam válaszok nélküli kérdésekkel, és érthetetlen – kérdések nélküli – érzésekkel. Aztán ez a dühöm egyre inkább fordult a volt feleségem ellen. Egyre inkább láttam őt az oknak, vagy az okok okának! Mérlegelés nélkül kötöttem össze őt és a magam dühét, mint ok-okozati összefüggést. Minden megnyilvánulását annak jeleként azonosítottam, hogy bántani akar. Ha kérdezett valamit, gyanakvóan összeráncoltam a szemöldökömet, és azon agyaltam, hogy vajon mi munkál a háttérben. Amolyan csendes paranoid gyanakvással figyeltem minden gesztusát …
Aztán rá kellett jönnöm, hogy magamra vagyok dühös. Rálátni arra, hogy tulajdonképpen hol csesztem el de rettenetesen, és hogy ezt magamnak is nagyon nehéz bevallanom, nemhogy neki! Így aztán igyekeztem ennek megfelelően taktikát változtatni. Már nem okoltam, és nem akartam, hogy elismerje: Ő az oka mindennek (pedig ha megtette volna sem lettem volna ettől boldog!). Igyekeztem valahogy úgy tenni, hogy az együttműködés látszatát keltsem. Meghallgattam, csendben maradtam, nem szóltam, ha valami nem tetszett, de szóltam, ha valamiről úgy gondoltam, hogy ez nekem is jó lesz. Akkor azt éreztem, hogy nincs visszaút, nincs választási lehetőségem, válás lesz a vége és nem köt már össze minket más, csak a gyerekek.
Fifikás kompromisszumok …
Ezt követően volt egy rövid idő, amikor azt gondoltam, hogy talán mégis vissza lehet csinálni az egészet, hogy elkerülhető a válási procedúra. Van bennem hajlandóság arra, hogy megtegyem azokat a szükséges változásokat, amik korábbról ide vezettek. Többet figyelek rá, leteszem a munkát és nem éjjel megyek haza, keresem azokat a kapcsolatokat a barátainkkal, amikor valóban együtt lehetünk. Vagyis eljutottam oda, hogy valami mást kell nekem tennem mint előtte, de fogalmam sem volt arról, hogyan vagyok képes erre. Csak azt éreztem, hogy ha ez működik, akkor visszarendezhető a kapcsolatunk. Aztán ebben az illúzióban töltöttünk még el egymással bő fél évet (konkrétabban nyolc hónapot), de újra ugyanoda kerültünk, ahol előtte voltunk!
Nagyon nem jött be! Nem azért, mert Ő nem akarta, hanem azért, mert valójában én nem akartam. Elkezdtem felpuhítani a saját kereteimet, és csak addig működtek a dolgok, amíg nagyon az elején voltunk, és nagyon akartam éreztetni, hogy persze, én nagyon akarom! A fejembe költözött a válás gondolata, és szinte mindenben ezt kezdtem megoldásként látni. Tiszta lapot szerezni és újrakezdeni, mert talán úgy mégis könnyebb, ha ezektől a fájdalmaktól távolabbra kerülök.
Az újrakezdésről eleinte persze olyan reménykeltően gondolkodtam, mint akinek még sosem kellett újrarajzolnia a saját térképét. A válás (ha már így döntünk) legyen normális. Nem is emlékszem már, de valaki egyszer azt mondta, hogy a válás is lehet szép … nem tudom. Az biztos, hogy erről nekem ott és akkor egészen más megtapasztalásaim voltak.
Mélyponton …
Ez alatt a néhány hónap alatt amíg én merengtem a válás és újrakezdés gondolatai körül, az exem konkrét lépésekre váltotta ezt az időszakot. Egy ügyvédi irodában találtam magam, előttem egy közös megállapodásról szóló válási tervezettel, amit csak alá kellett írnom. Úgy éreztem képtelen vagyok bármit is ellene tenni, elhagyott az erőm és minden ami addig jellemző volt rám. Elgyengültnek és kiégettnek éreztem magam, egyedül akartam lenni, hogy senki ne beszéljen hozzám és ne kérdezzen semmit, mert nem fogok válaszolni sem.
Mindeközben megsemmisültem attól a ténytől, hogy Ő milyen erőket képes mozgósítani, hogy a gyerekek dolgai egyenesben maradjanak. Láttam, ahogyan egyre inkább berendezkedik a nélkülem zajló életükre, hogy ritmust szervez a napokba (amit már persze akkor is működtettek amikor én éjjelente jártam haza, csak arra én vak voltam). Őszintén szólva többször is felmerült bennem, hogy mi szükség van itt rám? Kétségbeesetten kapaszkodni akartam, de nem volt mibe és nem volt kibe. Az összes értékes kapcsolatomat felszámoltam az elmúlt években, a családom nem igazán tud egy általa nem tapasztalt helyzetre jól reagálni. Olyan egyedül voltam, mint a sintértelepi kutya …
Az átmenet …
Ez az időszak közel egy évig tartott. Ha most visszagondolok erre az időre, azon is csodálkozom, hogy egyáltalán túléltem. Sok olyan pillanat volt, amikor feladtam és hagytam magam sodródni azzal ami történik. Képtelen voltam irányítani magam, hétről-hétre éltem a gondolataimmal. Csak annyit tudtam, hogy azon a héten mi az amit meg kell tennem. Rettenetesen féltem attól, hogy az apai mintát követve az újrakezdéshez az alkohollal kötök szorosabb barátságot. A válás valójában olyan ellenfélnek tűnt, amitől már a meccs előtt elszállt belőlem a felkészültség minden eleme. A bíróságtól kapott idézés úgy hatott rám, mint egy válási meghívó … Teljesen abszurd érzéseket kavart, amikben a gondolataim nagyobb részét az kötötte le, hogy nem mehetek egyszerű utcai ruhában erre az alkalomra. Azt hiszem, ez volt az első pozitívum, amit önerőből magamon azonosítottam.
A válásunk 35 percig zajlott. Kevesebb idő kellett hozzá, mint egy kicsivel több mint hat évvel korábbi házasságkötésünkhöz. A tárgyalás az előzetesen elkészített megállapodás megerősítése volt, mindenféle érzelmi érintettségtől mentesen. Ültem ott az ügyvédem mellett, aki tette a dolgát, így nekem csak jóváhagyóan kellett reagálnom. Az újrakezdés illata nagyon-nagyon messze volt tőlem …
Próbálkozás az újrakezdéssel …
Majdnem két év telt a válás bírósági kimondását követően. Akkor, amikor elhagytam az épületet – én is mint azt hiszem az elváltak nagy része – megfogadtam magamnak, hogy az életben nem házasodok újra. Elég volt élettapasztalatnak ami történt! Ebben a két évben nem feltétlenül éltem monogám életet, de a kapcsolataim jelentős része inkább volt alkalmi … vagy inkább zavaros. Azok, akikkel megismerkedtem, sokszor szinte teljesen azonos cipőben jártak mint én, éppen úgy nem voltak készek az újrakezdésre, mint ahogyan én sem.
Az első nő a házasságom felbomlása után tulajdonképpen az exem klónja volt, egy kicsit más köntösben. De erre is kellett 5 hónap, hogy elkezdjem a jeleket valóban észrevenni és érteni. Az a szakítás sem volt túl szép, így aztán ott is szereztem magamnak még egy rakás agyalnivalót. Megkaptam újra amit az exem is emlegetett, így vélhetően nem sokat változtam én sem.
Eszter úgy került az életembe, hogy egy hivatalos rendezvényen ismerkedtem meg vele. Eleinte csupán egy nő volt, aki helyes és okos, de nem mozgatott egy kicsit sem. Aztán ahogyan a rendezvény után üzeneteket váltottunk egymással, egyre inkább volt egy olyan furcsa érzésem, hogy nem értem azt amit ír. Pontosabban amit leírt igen, de azt amit mögötte sejtet, azt egyáltalán nem. Amikor meghívtam, hogy igyunk meg egy kávét, kedvesen de elutasított. Ez a régi forgatókönyvem szerint azt jelentette, hogy „továbblépni!”. Az életem így folytatódott, hol egyedül, hol pedig társas magányban.
Újrakezdés …
Aztán alig fél év múlva kaptam egy levelet Esztertől, hogy most szívesen találkozna velem arra a kávéra. Az első gondolatom az volt, hogy ha én nem kellettem erre a találkozásra hónapokkal ezelőtt, akkor most minek menjek bele … Elkezdtem ezt levélbe önteni, hogy megírjam mennyire elfoglalt vagyok, hogy nem tudok olyan optimális időpontot ami neki jó lehet, merthogy késő estig dolgozom, meg ilyesmiket. Amolyan kimentő, udvarias lerázásos levél volt. Lassan született meg, mert minden mondatát meg kellett rágnom, hogy hihető legyen, és ne érződjön belőle semmi indulat.
Még messze voltam attól, hogy befejezett lett volna ez a levelem, de a gépem egyszerűen lefagyott. Iszonyú dühös voltam, mert tudtam, hogy nem fogom tudni újra ugyanezt leírni, és így is egy csomó időm ment el arra, hogy elég udvarias legyen. Közel negyedórányi küzdés után feladtam a kísérletezést …
Így kezdődött. Tiszta lapot húztam, és egyszerűen megírtam, hogy oké, örömmel!
Amikor találkoztunk, valahogy úgy ment minden mint egy francia filmben. Elmesélte, hogy fél éve vált el (vagyis amikor találkoztunk, nagy valószínűséggel ugyanabban a cipőben járhatott mint én korábban), és meglehetősen nehezen megy neki a nyitás mások felé. Persze a munkában ezt képes jobban kezelni, de nem szívesen enged magához közel senkit, mert nagyon csúnya csalódáson és megaláztatáson van túl. És csak mondta … Én meg azon kaptam magamat, hogy az amit mesél, engem érdekel! Mindenféle sallangok és manír nélkül, jó hallgatni és érteni azt amit mond, merthogy szavakba önti mindazt, amit nekem két éve nem sikerült. Olyan volt, mintha ismerné az én történetemet, és felmondaná annak a legjelentősebb tapasztalatait.
Kísérletezések és újrakezdés
Nekem ez volt az újrakezdés első igazi pillanata. Eszter segített nekem, én segítettem neki. Sokszor találkoztunk még kávé mellett és céges eseményeken. Megtanított a nyitott őszinteségre, arra hogy miként fogalmazzam meg azt amit érzek, és ne csak azt amit gondolok. Megértette velem, hogy az amit működtetek sokszor azért teszem, mert fogalmam sincs arról, hogy miként lehetne másként, mert senki nem mutatott nekem másik mintát.
Képtelen voltam eldönteni, hogy mit is akarunk egymástól, mert erről egyszer sem beszéltünk. Közel-távol-közel-távol hullámzott a kapcsolat közöttünk. Volt hogy hetekig nem találkoztunk, aztán meg kétnaponta kerestük egymást mailben vagy telefonon. Aztán addig-addig feszült ez bennem, amíg egy alkalommal elmondtam neki, hogy hálás vagyok a beszélgetésekért, meg mindenért amit eddig tőle kaptam, és szeretném ezt valahogy állandósítani … ha lehet.
Ő csak mosolygott és megölelt!
Tudtad?
