Szendrő Szupi J.Ebben a bejegyzésben igyekszem választ adni arra, hogy miért kell a fejlődési krízisekre tudatosan figyelmet fordítani! Úgy tűnik nálunk előbbre járó nemzetek belátták már azt, hogy az egyéni teljesítőképesség nem csak a kompetenciák birtoklásának és alkalmazóképességének az eredménye, hanem az arra ható környezeti egyensúly mérhető produktuma.
De miért is fontos ebben a kapcsolatot keresnünk? Mert bár egyre több kezdeményezéssel találkozom a munka és a magánélet kapcsolatának egyensúlyban tartásáról, ezek jellemzően tárgyi szinten közelítik meg a problémát, és nem adnak teret a kettőt összekötő személy (vagy egyén) belső ambivalenciáinak feloldására. Mintha a munkahely azt várná, hogy a kapun belépve, egy belépőkártya-csippantással hermetikusan zárjunk ki mindent, amit odahaza megéltünk. Mintha egy fertőtlenítő kapun mennénk keresztül …
Ha őszinték akarunk lenni, akkor ugyanez a várakozás fogalmazódik meg a családban is, amikor már a munkahelyi feszültségek és aggodalmak hatására az otthoni béke kezd (f)elborulni. Amikor több érzés itatódik át, és gyanúsan hasonló reagálások születnek odahaza, mint amilyenek a munkahelyen. Így ez a furcsa vég nélküli körforgás egyre jobban, egyre mélyebbre rántja az érintetteket úgy, hogy tulajdonképpen nem is tudják, honnan indult az egész.
Ahhoz, hogy ezek összefüggéseit jobban megértsük, tisztában kell lenni a teljesítményt befolyásoló személyes tényezőkkel. Itt most ebben a bejegyzésben elsősorban a munkahelyen kívüli, a családi kötelékek között megjelenő fejlődési krízisekről, és azok jellemzőiről fogok írni, amik közvetlenül vagy közvetve hatnak a munkahelyi teljesítőképességünkre.
A krízisről – röviden
A krízisben lévő személy az adott helyzetre, azon belül is egy kiemelkedő részletre összpontosít, sokat tud a saját helyzetéről, azonban ezt a tudását képtelen önmagának összerakni. Intenzíven keresi a lehetséges megoldást vagy megoldásokat (már-már önmagát hajszoló módon), de elgyötört, szorongó érzelmeit nehezen kontrollálja. Viselkedésében sokszor megjelenik az impulzív forma. A tájékozódó magatartások, vagy az attitűdök megszokott rendszere teljesen megváltozik, megszűnik az egyén önmagára vonatkozó jövőképe. Munkateljesítménye olyannyira alacsony hatásfokúvá válik, hogy a mindennapos rutintevékenységeket is nehézkesen tudja működtetni.
A krízisben lévők kapcsolatrendszere jelentősen átalakul, a környezetükről alkotott képük az ettől a környezettől kapott segítségtől, támogatástól függ. Az egyén fokozottan befolyásolhatóvá válik, függőség-igénye jelentős, „kapaszkodik” a segítőbe, mély regresszióba süllyed. A krízis egyúttal a kommunikáció válsága is, az egyén az egyensúlyi állapottól eltérő módon közöl, fokozottan használ utalásokat, szimbólumokat, környezete nehezebben értheti meg, melynek következtében elszigetelődése fokozódik.
A krízisről, mint fogalomról jellemzően a válság jut eszünkbe. Ha valaki/valami krízisben van, akkor szükségszerűen gondoljuk róla hogy válságban van, vagyis valami negatív hatás veszi körül. Ugyanakkor a görög eredetű szó másik jelentése a fordulat. Ez a fordulat valami új kezdetét, egy megváltozott helyzet első lépését is jelenti.
A fejlődési krízisek
A fejlődési krízisek kapcsán két területet szeretnék megemlíteni. Az egyik Erik H. Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete, amely az egyéni fejlődési krízisek sorát azonosította. A másik Hill fejlődési elmélete (amit egy másik bejegyzésben írtam).
Erikson fejlődési krízis elmélete
Erik H. Erikson talán, a pszichológia történetében a személyiségfejlődés legösszetettebb modelljét alkotta meg. Elmélete átfogja a fejlődés folyamatát születéstől egészen a halálig. Más kutatók akik ugyancsak a fejlődést vizsgálták az emberi életút egy bizonyos szakaszára összpontosítottak. Piaget például, az értelmi fejlődés szakaszos fejlődését vizsgálta de kizárólag a gyermek és serdülőkorban, Freud a pszichoszexuális fejlődést tanulmányozta, de ő is kizárólag gyermekkorban. Erikson terjesztette ki elméletét az egész életútra, feltételezve, hogy a fejlődés nem áll meg bizonyos életkorban, hanem az ember állandóan változik, fejlődik.
Erik H. Erikson kutatásait meghatározták saját élettapasztalatai. Élete állandó identitás kereséssel asszociálható. Édesapja elhagyja a családot, édesanyja új élettársat választ. Nevelőapja zsidó, a családja Németországban él, Eriksont egyik közösség sem fogadja be igazán. A zsidók szemében nem számít zsidónak, a nem zsidók pedig zsidóként kezelik. Serdülőkorának másik traumája, amikor megtudja, hogy apja nem az igazi édesapja, identitáskeresése így kétszeresen is akadályozott.
Tanulmányai után különböző népcsoportokat vizsgál, kezdeti megfigyelései a szociális környezet személyiségre gyakorolt hatásaira vonatkoznak. Szignifikáns különbségeket ír le az egyes népcsoportok egyénei között melyeket mindenek előtt a környezeti illetve kulturális hatásoknak tulajdonit.
Elméletének kulcsfogalmai: az én-identitás, a kompetencia, a pszichoszociális krízis. Az életet állandó identitáskeresésként fogja fel, mely identitáskeresés a serdülőkorban körvonalazódik és a késői felnőttkorban ér véget. A pszichoszociális krízis a fejlődés folyamatából eredő konfliktushelyzet, mely a szociális együttélés következménye. Minden életszakasznak megvan a saját, jól elkülöníthető krízise. Minden pszichoszociális krízis egy adott fejlődési szakaszhoz kötött, megoldása révén történik az átlépés a következő szakaszba. Erikson nyolc krízishelyzetet állapított meg, amelyeknek nyolc fejlődési szakasz felel meg.
A fejlődési krízisek kapcsolata a munkateljesítménnyel
Ebben a témában nem tudunk tudományos megalapozottsággal kimutatható összefüggéseket felmutatni, ugyanakkor könnyen azonosítható, hogy az egyes fejlődési krízisek megküzdésének sikeressége hatással lesz/van a felnőttkori működésünkre és viselkedési sémáinkra. Az egyik különösen fontos hatást az identitás kialakulásának zavara, és a természetes identitáskrízis megküzdésének képtelensége jelentheti.
„Az identitás nélkülözhetetlen koordinátái között előkelő hely illeti meg az életciklust: feltételezésünk szerint ugyanis csak a serdülőkorra jut el az egyén testi növekedésében és társadalmi felelősségérzetében odáig, hogy átélje és megoldja az identitásválságot. Az identitásválságot tulajdonképpen a serdülés pszichoszociális oldalának is nevezhetnénk. S túljutni is csak úgy lehet ezen az életszakaszon, hogy kialakul az identitás, amely döntően meghatározza majd az egyén későbbi életét.” (Erikson, 1991)
Jellemzően a kamasz korú gyermekek szülei a 40-es éveikben járnak, amikor is már-már megsuhintja őket az életközépi változások langyos szele, így aztán a család fejlődésének olyan állapota alakul ki, amelyben a legkisebbek tűnnek a legnormálisabbaknak. Ezért nem mindegy, hogy az éppen óvodás korú vagy kamasz gyermeket nevelő felnőtt, a gyermek identitásának alakulásában hogyan tud támogatóan úgy jelen lenni, hogy közben küzd a saját dilemmáinak kiegyenesítésével.
Ebben a helyzetben gyakoribbá válnak azok a megoldási utak, amelyek prioritásváltozásokat generálnak, így a felnőtt a gyermek helyett inkább fordul a munka, a szülőtárs helyett egy parakapcsolat felé. Ez persze nem ad magyarázatot (felmentést meg pláne nem) arra, hogy ez a jelenség miért történik meg, csupán azt írja le, ahogy egy korábbi gyermekkori fejlődési krízisben nem sikerült megküzdeni valamit, az hogyan jelenik meg a felnőttkori kapcsolati és munkateljesítmény dimenziókban.
