Szendrő Szupi J.A személyes változás modellje szinte mindenki számára egyedi, ahogyan Ő maga is. A változásra adott válaszok nagymértékben függnek az ellenállások forrásaitól, a változás jellegétől és tartalmától, és nem utolsó sorban azok időbeliségétől. Közelebb kerülni a megértéshez úgy tudunk, ha tisztázzuk a változással kapcsolatos viszonyunkat és azokat az emberi tulajdonságainkat, amik viselhetővé vagy akár szerethetővé teszik a változás tényét a magunk számára.
A fájdalom-nyomás
Mielőtt a modellezésbe kezdenénk, mindenképpen szót kell ejteni a fájdalom-nyomás szerepéről. Ez az érzés, amit az egyén egy-egy helyzettel kapcsolatos ellenállása mögött megél, aminek ereje hat az egyén által kifejtett erőfeszítésekre.
Ha a fájdalom-nyomás alacsony, akkor az erőfeszítés sem lesz magas, így a változás nem kezdődik el, vagy nem jön létre (hiszen nem annyira nyomasztó a helyzet, amit kezelni kellene). Ezzel szemben a magas fájdalom-nyomás nem feltétlenül jelent magas szintű erőfeszítést akkor ha a helyzet valóban nyomasztóvá válik. Ez utóbbi esetben az egyén „jobban ösztönzött” a cselekvésre, hogy a fájdalom érzését csökkentse vagy megszüntesse. Az egyenes arányosság a fájdalom-nyomás és az erőfeszítés között ebben a helyzetben azért nem lehet állandó, mert az esetek egy jelentős részében (első lépésként) az asszimilációval gyengíti az egyén a változás „veszélyét”. Vagyis az egyén a fájdalmai ellenére előbb megpróbál alkalmazkodni, hozzászokni a számára új helyzethez. Ez az alábbi modellben a bénultság és a tagadás közötti időszakban a legjellemzőbb.
Conner változás modellje
Egy előző írásban már volt szó az egyén és a változás kölcsönhatásáról, ami bemutatja a változásra adott pozitív és a negatív válasz általános jellemzőt. Daryl Conner változás modellje könnyű szerrel mutat rá akár egy hétköznapi olvasó számára is a változás átmenetére, hogy abban bárki magára ismerhet. Ahhoz, hogy a magunk viszonyát helyre tudjuk tenni, érdemes megvizsgálni, hogy a változási folyamat egyes szakaszai tulajdonképpen milyen módon hatnak ránk.
Vegyük sorra, hogy az említett modellben mik azok a stációk, amelyekre a fogékonyságunkat javítani tudjuk!
A változási görbe alapmodellje
A sokk (vagy bénultság)
A negatívan értékelt változásra adott kezdeti reakció a sokk, amely az átmeneti zavarodottságtól a teljes tájékozódási képtelenségig sokféle lehet. A változási modell ezen szakaszában az emberfia megtapasztalhatja azt a jó mondásunkat, hogy „Földbe gyökerezik a lába!” A változás első (és jellemzően meglepő) hatásai annyira távol állhatnak egyesek gondolkodásának vonatkoztatási pontjaitól, hogy gyakran képtelenek bárhogyan is viszonyulni a történtekhez.
A sokknak is vannak persze jelentős eltérést mutató változatai. Egy beszélgetésem során az egyik kliens arról számolt be, hogy amikor a házastársa szűkre zárt pupillákkal sunnyogva bevallotta hogy Ő bizony valaki másnak adja a testét egy ideje, az első reakciója az volt, hogy fékezhetetlen röhögésben tört ki. Úgy érezte sem abbahagyni, sem pedig elcsendesíteni nem tudja magában ezt az állapotot. Aztán egy másik esetben épp a fordítottja történt egy másik személlyel, aki egy közeli hozzátartozó elvesztése kapcsán napokra (!) elnémult. Képtelen volt megszólalni, és úgy érezte, hogy a gégéje felmondta a szolgálatot.
A tagadás
Erre a fázisra az a jellemző, hogy az érintettek képtelenek elhelyezni az új információt a meglévő vonatkoztatási pontok között, ezért tévesnek nyilvánítják, vagy figyelmen kívül hagyják őket. Szokásos reakciók: „Ez nem történhet meg velem”, „Ha nem foglalkozom vele, nem fog érinteni”.
Ugyanakkor a tagadás már egy intenzívebb érzelmi állapot a változási modellben, amelyben a személy képes valamiféle reakcióra a változás hatásait észlelve. A külvilág (vagy az objektív megfigyelők) számára ezek a reakciók lehetnek érthetetlenek vagy a valóságtól teljesen elrugaszkodottak, a személynek mégis segítenek abban, hogy kapcsolatba kerüljön egy a számára (jelenleg még) elfogadhatatlan helyzettel.
A változással kapcsolatos fogékonyságát ebben a stádiumban azzal tudja pallérozni, ha az itt induló belátását akár csak néhány pillanatra közelebb engedi magához.
A düh
Ezt a fázist a fenti változási modellben a frusztráció és fájdalom jellemzi, ami gyakran irracionális, válogatás nélküli vagdalkozásban nyilvánul meg. Az emberek ezeket az érzelmeiket jellemzően a hozzájuk legközelebb állókra – pl. barátaikra, családtagjaikra – zúdítják, pedig rendszerint éppen tőlük kaphatnának támogatást. Így aztán korántsem szokatlan, hogy támogatás helyett hibáztatásban, kritizálásban és ellenséges bánásmódban lesz részük.
A düh kezelésére számtalan remekbe szabott megoldást találhatunk az amerikai filmipar termékei között, illetve az internetes tartalmakban. Itt a „kefírespoharak széttrancsírozásának felvetésétől” az „azonnal feküdj a földre és lépj kapcsolatba Ariadne-val” skáláján szinte minden megtalálható, ami azért boldogító, mert mindenkinek van módja ezek között a sajátjára lelni. A magam részéről azt gondolom, hogy érdemes egy a pszichológiai immunrendszerünkben azonosítható komponenst aktivizálni, az ingerlékenység-gátlást.
Az ingerlékenység-gátlás az indulatok, a düh és a harag érzelme feletti racionális kontroll gyakorlásának, illetve a düh konstruktív módon való felhasználásának képessége. Ez, mint képesség bizony fejleszthető, és kondicionálható!
Alkudozás
Az emberek ebben a szakaszban tárgyalni kezdenek (határidőről, felelősségről, feladatok újraosztásáról, vagy éppen arról, hogy miért lenne valaki más alkalmasabb erre a változásra …) annak érdekében, hogy elkerüljék a változás kedvezőtlen hatásait. Ez annak a jele, hogy a továbbiakban már nem képesek kitérni a valósággal történő szembesülés elől. Míg az összes korábbi fázist a változási modellben a tagadás valamilyen formája jellemezte, e fázis elérése már az elfogadás kezdetét jelenti.
Az alkudozás során hogyan hogy nem, de megmutatkozik az énünk kreatív oldala. Olyan érvek, szempontok és felvetések születnek meg az agy valamelyik eldugott szegletében, hogy akár magunk is meglepődhetünk rajta. Így aztán célszerű tudatosítanunk, hogy a kreativitásunk nem csupán abban merül ki, hogy egy megfontolatlan ötlettől vezérelve hülyét csináltunk magunkból egy vállalati bulin, hanem képesek vagyunk az elfogadásunk segítségével új kitekintéseket szerezni a saját életünkre.
Ennek a kreatív énnek az alkotóeleme a leleményesség. Ez a személyiség kreatív kapacitása tervek, alternatív megoldások, eredeti ötletek kimunkálására, illetve a tanult ismeretek olyan átstrukturálására való képesség, hogy azok alkalmas forrásként szerepelhessenek a megküzdési folyamatban, az élet problémáinak a megoldására. A tanult leleményesség a jég hátán való megélés művészete.
Depresszió
A depresszió normális válasz minden nagyobb, negatívan értékelt változásra. A szó klinikai értelmében (teljes kilátástalanság, reménytelenség) általában nem figyelhető meg a szervezetek életében, de a hibázásba való rezignált beletörődés, az áldozat szerepének érzése, az emocionális és fizikai energia hiánya, a munka elhanyagolása gyakori tünetek a munkavállalók között. Érzésként bármennyire is kellemetlen, a depresszió egy pozitív lépés lehet az elfogadás folyamatában. Ezen a ponton az emberek végre teljes egészében elismerik a negatív változás teljes súlyát. A következmények komolyságát tekintve nem meglepő, ha valaki ezen a módon reagál.
A depresszió tulajdonképpen a belátás legmélyebb és leginkább inaktív pontja. A gödör alja, ahonnan jól látható a fény (már’ ha jó irányba tekintünk). Nos a gödör aljáról egy út van, kifelé. Ehhez azonban nem elegendő az út ismerete, hanem szükség van aktív, energizáló erőforrásokra.
Ebben segíthet az énhatékonyság érzése, ami az egyénnek az a szilárd belső meggyőződése, hogy képes azokat a viselkedéseket végrehajtani, amelyekkel az általa kitűzött célt megvalósíthatja.
Próbálgatás (kísérletezés)
A dolgok kézben tartásának, a kontroll érzésének visszanyerése hozzásegíti az embereket ahhoz, hogy megszabaduljanak az áldozati szereptől és a depressziótól. Elfogadják az új korlátokat, miközben megpróbálják újradefiniálni a célokat, ami lehetővé teszi, hogy boldoguljanak az új körülmények között.
Ehhez az állapothoz szükségük van arra, hogy fel tudjanak idézni (vagy el tudjanak képzelni) olyan helyzetet, amikor voltak kisebb sikereik. Ezek a tapasztalások ugyan nem oldják meg, de nagyban előidézik a változás létrejöttének elfogadható módozatait.
Ebben a helyzetben a legnagyobb segítséget a kitartásképesség adhatja, ami azt teszi lehetővé, hogy az egyén a keletkező akadályok esetén is képes folytatni az elhatározott viselkedést, melyben a frusztrációs tolerancia magas szintje és a tartós koncentráció képessége is segíti. Így aztán tudatosan gyűjt a próbálkozásaival működő és nem működő tapasztalatokat, amelyeket értékelve tovább fejlesztheti a maga megoldásait.
Elfogadás (helyreállás)
Az emberek ebben a szakaszban realisztikus válaszokat adnak a változásra. Az, hogy elfogadták a változtatást, még nem jelenti azt, hogy kedvelik is, vagy hogy azonosulni tudnak vele! Csupán annyit jelent, hogy szilárdabb talajt éreznek már a lábuk alatt, és termelékenyebben dolgoznak ebben az új kontextusban.
Ha az elfogadás valóban belsővé válik, az egyén képes lesz megélni a maga belső koherenciáját, amelyben a változás egy alkotó rész, amely szervesen kapcsolódik a belső fejlődéshez és előrehaladáshoz.
A koherenciaérzés az összefüggések megértésére, megérzésére való képesség; annak az érzése, hogy a külső környezet változásai előre jelezhetők, és erőteljes hitet alakít ki abban, hogy a dolgok úgy alakulnak majd, ahogyan az ésszerűen elvárható. A koherenciaérzésnek három fő komponense van: a felfogóképesség, az erőforrások kezelésének képessége (felderítése és adekvát felhasználása) és az értelmesség. A magas koherenciaérzéssel bíró személyek az élet nehéz pillanatait leküzdendő kihívásoknak tekintik ahelyett, hogy értelmetlen szenvedésként értékelnék azokat.
Kiegészítésként
Conner változási modellje jelentős átfedést mutat Elisabeth Kübler-Ross (1998) gyászfolyamat változási modelljével, pontosítva és árnyalva azt.
