Szendrő Szupi J.Gondoltál már arra, hogy amikor érzékelsz egy tünetet, az akár jó hír is lehet? Be kell valljam, kifejezetten szeretem azokat a helyzeteket, amikben egy, a saját szakterületemtől jelentősen kívül eső tartalomból felfedezhetem magamnak azt, amit a magam területére vonatkozóan tanulhatok, jobb esetben alkalmazhatok. Ez persze tűnhet vadnak is, ha mondjuk összevetjük a konyhaművészet és a leadership viszonyát, vagy éppen a szurikáták koloniális életvitelét a csoportmunka sajátosságaival. Számomra ma már teljesen kézenfekvő, hogy számtalan ilyen kapcsolat található más területeken és arra várnak, hogy felfedezzük őket. Most az orvostudományban találtam ilyet.
Meglehetősen kíváncsi fajtából gyúrtak, így aztán amikor csak tehetem, igyekszem a tanulás örömét újra meg újra megélni. A minap néztem Elliot Krane egy előadását néztem a krónikus fájdalomról, amiben az alábbi gondolat volt az első, ami megütötte a fülemet:
„Ma az esetek többségében azt gondoljuk, a fájdalom a betegség tünete. És ez igaz is a legtöbbször. Tünete egy tumornak, fertőzésnek gyulladásnak vagy műtétnek. De az esetek 10 százalékában miután a beteg kigyógyult ezen esetek valamelyikéből a fájdalom megmarad. Megmarad hónapokig és ritkábban évekig. És amikor ez történik, válik önmagában betegséggé.”
A coaching munkában számos alkalommal dolgozunk a tünetek mögöttes üzeneteinek, tartalmainak összehangolásán. Mit takarnak, milyen módon és mikor bukkannak fel, hogyan hatnak a szervezeti élet aktuális szereplőire. A tünet hordozója azonos-e a probléma forrásával? Vagy egyszerűen csak egy egyszerű láncszem, aki a legkevésbé tudja elhordani a jelenség terhét? Ez néhány diagnosztikus kérdés a lehetségesek közül, amik az esetek nagyobb részében orientálnak egy mélyebb összefüggés megismeréséhez. Ugyanakkor el kell gondolkodni azon, hogy a tünet mennyire vált a probléma részévé, vagy alakította magát egy új, önálló problémává.
Bár Krane gyermekgyógyász (és akadémikus), aminek (látszólag) semmi köze sincs az üzleti (szervezeti vagy személyes) fejlesztésekhez. Mégis izgalmas annak végiggondolása, hogy kialakulhat egy idő után az a helyzet, amikor egy tünet már túllép a jelző funkcióján és átfordul betegségbe.
Ezt azzal az esettel lehet leginkább bemutatni, amikor egy vezető vagy munkatárs kapcsán megfogalmazódnak az első „gyanúk”. Az adott helyzetben működtetett viselkedés furcsasága és jelző értéke. Bár ezek a korai jelzések már azonosíthatók, mégsem történnek érdemi lépések. Olyanok, amik arra vezetnének, hogy visszaigazolják az egészségestől eltérő (feltételezetten hibás) működést.
A tünet a barátod!
Bármennyire is furcsán hangzik, valóban a tünet segít észrevenni és azonosítani olyan elakadásokat, amik – ki tudja milyen okból – nem tudnak a tudatosság szintjére kerülni. A tünet (a jelző funkcióval) akkor és ott jelentkezik, amikor észre kell venni valamit, ami nincs rendben, amivel „dolog van”!
A coaching során a tünet első lépésben egy megoldandó elakadás jelzéseként mutatkozik meg. Abban az esetben, ha a tünetre van érzékenység, jó eséllyel lesz valamiféle reagálás is. Így az érintettek belátása és tudatossága által befolyásoltan létrejöhet egy olyan változási folyamat, amiben lehetnek kecsegtető célok és vonzó jövőképek. Ez a változás azonban nem csak az érintettek tudatos lépéseinek milyenségétől függ, hanem a környezeti tényezők együttes változásának hatásaitól.
A családterápiás munkák során szinte alapvetésként kezeljük azt a tényt, hogy a család változása csak akkor lehet tartós és számukra kielégítő, ha annak alakításában az együttváltozás feltételei biztosítottak. Ez a feltétele a család egészséges működési egyensúlyának. Vagyis nem elégséges CSAK a tünet hordozójával (a család valamely tagjával) foglalkoznunk és benne változásokat elérnünk.
Szervezetre lefordítva ez annyit tesz, hogy kiváló tréningprogramok vagy sikeres coaching munkák véreznek el az időtállóság oltárán. Az érintett résztvevők változása (a kiindulási állapothoz képest) ugyan magas változási mértéket mutat, annak tartóssága gyors visszarendeződést mutat. Ennek oka az, hogy csak a tünethordozókat „változtatjuk meg „kezeltük”, az őket befogadó közeget azonban érdemben nem alakítjuk.
Miről szóltak a klasszikus képzési programok?
Valakit kiveszünk egy a tüneteket előidéző környezetből, és betesszük egy (ettől sok szempontból sterilebb) fejlesztő környezetbe. Ott megtanulja (vagy megtanulhatja) a másféle működési módokat, majd visszatesszük az eredeti környezetbe. Azt látjuk, hogy az operatív terhek alatt a megváltoztatott viselkedés visszarendeződik és kezdődik minden előröl. Az ilyen fejlesztésnek csak átmenetiek az eredményei, rövid távon (mondjuk 8-10 hétben kimutatható) egy másfajta lendület, aztán szépen lassan ez is elkopik.
Visszatérve Krane előadására, a következőket mondja a krónikus fájdalom kialakulásáról:
„… Ez majdnem olyan, mint amikor valaki eljön a házunkba és újrakábelezi a falakat, tehát amikor legközelebb felkapcsolod a világítást, 3 ajtóval arrébb leöblít a wc-d, vagy bekapcsol a mosogatógéped, vagy a számítógép monitorod kikapcsol. Ez őrület, de valójában ez történik a krónikus fájdalom esetén. Ezért válik a fájdalom önálló betegséggé. Az idegrendszer formálható. Változik és átalakul válaszolóból serkentővé.”
Vagyis kialakul egy olyan visszacsatolási rendszer, amely önmagát képes egyre jobban gerjeszteni. Ezt addig csinálja, amíg nem kap egy – a maga számára megerősítő – pozitív visszajelzést. Az így kialakuló zűrzavar pedig arra jó, hogy fenntartsa azt az állapotot, amiben a zűrzavar lesz a „normális” üzemmód.
Ez a szervezeti életben arról szól, hogy a fejlesztésben résztvevő munkatárs visszakerül a „normálisnak” tekinthető zűrzavarba. Ott egy ideig igyekszik szembe menni az addigi gyakorlatokkal, majd az operatív teendők terhe és a többiek hasonlóan „normális” működése visszatolja a kiindulási állapotba. Persze most sok tanácsadói szempont szólhatna arról, hogy egy jó coach megtanítja a résztvevőt arra, hogy miként kell/lehet szembe menni az árral, ugyanakkor el kell fogadnunk azt az axiómát, hogy ez mégis az ő élete, az ő munkája.
Ahogyan Krane mondja az idegrendszerről, hogy változtatható, úgy igaz ez a szervezeti elakadások kezelésére is. A fejlesztés alanya (a cochee), és az őt befolyásoló környezet is változtatható. Természetesen nem az a cél, hogy mindenki úgy változzon, ahogy az egy-egy ember kedve szerint jó, de változtatható az elfogadás, a megértés, a visszajelzés, de még kapcsolódás módja is. Ezzel az együttváltozással kezdődik …
Tünetmentesítés vagy betegségmentesítés?
Krane arról beszél, hogy hasonló esetekben a gyógyító eljárás abból áll, hogy tünetmentesítő gyógyszereket adnak a páciensnek, hogy az érzetet elaltassák, az idegeket kiiktassák. Ezen kívül alkalmaznak egy olyan terápiát, amiben újra tanítják az idegeket az idegrendszerben a normális válaszadásra, a tevékenységekre és az érzékszervi tapasztalatokra melyek a mindennapi élet részei. Mindezt támogatják egy intenzív pszichoterápiás programmal, hogy az foglalkozzon a reménytelenséggel, a kétségbeeséssel és a depresszióval, mert ezek mindig társulnak a súlyos, krónikus fájdalomhoz.
A coachingok során többször találkozom azzal a jelenséggel, hogy a lassan „öntudatra” ébredő vezető rálát a maga korlátaira, és elkezdi kialakítani a maga egészséges működéséhez szükséges lépéseket. Ezek a lépések hol csendes belátások, hol pedig határozott választóvonalak az életükben. Elhagyják pl. az addig „tünetmentesítőnek” gondolt juttatások felnagyítását, és elkezdik reálisabban értékelni azt, amivel rendelkeznek. A task-to-task üzemmód egyszerűen nem hagy időt arra, hogy leltárba vegyék azt amit addig elértek. Olyan, mint a napi/heti feladatlista mellett gyűjtött pipák sokasága: megvan, megvan, megvan, … Olyan ez, mint egy „operatív-vakság”.
Krane indító gondolatait átfordítottam, mintha egy szervezeti szintű kérdésről beszélne. Számomra, valahogy így hangozna:
„Manapság, az esetek jelentős részében azt gondoljuk, hogy a teljesítményzavar vagy teljesítménycsökkenés a személyes inkompetencia tünete. Ezért ezeknek a fejlesztésére és kezelésére jellemzően kompetenciafejlesztésekkel reagál a szervezet. De az esetek egy másik részében, miután ezek a beavatkozások megtörténtek, a tünetek újra felszínre bukkannak. Néhány hét, néhány hónap után … Aztán, hogy a helyzet szükségszerűen javuljon, újabb beavatkozások jönnek, de a tünetek egy rövid idő elteltével újra megmutatkoznak. Amikor ez történik, a szervezet kiépíti a maga kivétel-rendszerét, és megváltoztatja az egészségesnek gondolt működést „normálisra”. Ez az, a mikor a tünet önálló problémává alakul.”
A tartós egyéni és szervezeti változásokhoz számtalan olyan szempontot ismerhetünk, amelyek megléte nélkül inkább átmeneti változásokat fogunk tapasztalni, de nem jönnek létre azok a fundamentumok, amelyek egy új működés alapjait képesek biztosítani.
A coaching munka során gyakran teszem fel a kérdést: – Kinek fáj ez a helyzet a leginkább? Kinek a fájdalmát, veszteségét kell leginkább azonosítanunk ahhoz, hogy azt a változás mellé tudjuk állítani? Egy olyan szituációban, ahol a szervezet a különböző elvárásokra folyton ugyanazt a tünetet kapja válaszul, és az egyén folyton azzal szembesül, hogy „nem elég jó …”, ott mindenképpen szükséges a tünetek más szemmel történő vizsgálata.
Elliot Krane előadása megnézhető ITT, vagy az alábbi képre kattintva.
