Szendrő Szupi J.Fel kell vésni magunknak, hogy az átmenet a változás tanösvénye! Az út, ami a „már nem” és a „még nem” között van. Amiről a ma embere leginkább tudomást sem vesz, mintha soha nem is létezett volna. Pedig az átmenet mindig is volt …
Mennyivel egyszerűbb lenne az életünk, ha azt az állapotot amiben éppen (elégedetlenül) vagyunk egy pillanat alatt meg tudnánk változtatni. Úgy, hogy megfogalmazzuk a kívánt állapotot, és Harry Potter varázspálcájának kölcsönzésével egy izmosat suhintanánk vele. Vagyis jelentős erőfeszítés és időigény nélkül létrejön az, ami csak a filmvásznon … De a vászon előtti valóságban mindez sokkal izzadtságszagúbb küzdelmekkel bélelt, ráadásul csak az esetek egy részében teljesen kudarcos is.
Nem olyan nehéz rájönni arra, hogy egy-egy változás kapcsán szinte mindenkinek vannak személyes elakadásai. Van akinek elkezdeni nehéz, ezért folyton az első lépést keresi (miközben kezdhetné a másodikkal). Van, aki sosem tudja befejezni azt amit elkezdett, mert hosszú hetek vagy hónapok sora alatt pöpecre bonyolítja az ügyet, és már azt sem tudja honnan indult. És vannak a változáskerülők, akik a fókák ügyességével lavíroznak a már nem és a még nem állapota között. De tulajdonképpen mi ezzel a gond?
A változás kudarcának egyik fő oka az átmeneti időszak figyelmen kívül hagyása. Az érintettek hiányzó készsége abban, hogy a megküzdést és az erőfeszítést egy előre pontosan nem tervezhető időtávban tudatosan fenntartsák.
De miből áll ez az átmenet?
A változással kapcsolatos személyes ellenállásokról és korlátokról már korábban írtam, így az abban megfogalmazottak itt annyiban kapnak újra értelmet, hogy ha a változással kapcsolatos belső ellenállás nagyobb mint a változás okozta belső fájdalom-nyomás, akkor a szükséges cselekvések még távol vannak.
A belátás egyfajta bölcsesség, önkritika és ego-eldobó művelet. Mindezek mellett egy olyan szükséges cselekvés, ami létrehozhatja a változás kognitív befogadását. Ebben a fázisban az átmenet tulajdonképpen érzelmi és kognitív viharok sokaságát hozza létre, melyben a fent és lent érzése gyakrabban váltakozik a megszokottnál.
Az átmenet mélypontja az elfogadás pillanata, amikor a változás már nem csak félelmet keltő hatásként van jelen, hanem szélsőséges esetben akár azt is képes elérni, hogy cselekedeteinkben olyan lépésre szánjuk el magunkat, amit korábban a józan eszünk biztosan nem engedett volna, hanem aktív harcba kezd.
Az így megtapasztalt és megélt változási folyamat képes lehet arra, hogy mély és belső azonosulást alakítson ki, és összevont erőkkel új megküzdési stratégiát hozzon létre a személy számára ahhoz, hogy a változás haszonszempontjait a maga oldalára fordítva kísérletekbe fogjon. Vagyis ekkor kezd aktív tetterővel reagálni mindarra, ami ellen eddig küzdött.
Az esetek egy részében az átmenet sikerrel zárul, így létrejön az az eredmény (vagy ha jobban tetszik célállapot), ami miatt a változás tulajdonképpen elindult. Ennek hosszabb távú hatásaként az elköteleződés növekedése és stabilitása tudja lezárni az átmeneti állapotot, hogy ebben a stabilabb, kiszámíthatóbb közegben újabb változások születhessenek. Így az átmenet újra teret kaphat egy következő változási folymatban ….
A lépcsőházi gondolat modellje
Talán már volt tapasztalatod arra, amikor „lépcsőházi gondolatként”, egy helyzettől időben és térben már eltávolodva jutott eszedbe egy válasz. Amikor minden lehetséges stresszforrástól távol az agyad megvillantotta azt, amit mondjuk néhány órával korábban, egy akkor éppen zajló konfliktusban kellett volna tenned vagy mondanod. Igen, ez így utólag erre a helyzetre már nem fog megoldást jelenteni, de segít abban, hogy észrevedd: ez az átmenet (és a változás) első lépése:
Az első lépcsőforduló: a rálátás villanása
Ami ott és akkor abban a helyzetben a feszültség vagy a lefagyás hatására nem tudott megszületni, de néhány órával később egy villanással beugrott! Ez csak a rálátás pillanata, annak a megvillanása, amiben vagy. Lehetsz dühös vagy ingerült, szidhatod magad vagy a környezeted, ettől még ez van.
A második lépcsőforduló: kapcsolsz amikor benne vagy
Az előző rálátás hatására az érzékszerveid fókuszáltabban fognak működni, mert már tudják, hogy mit kell keresniük. Jön a helyzet, a belső csengőid megszólalnak … te pedig továbbra is lefagyva ott állsz, és nem teszel semmit. Bizony! Mert az még nincs meg, hogy ebben a feszültségben hogyan tudsz spontánabbul reagálni. Vagyis azonosítod a helyzetet, hogy ez itt és most történik, de ugyanúgy nem teszel még semmit mint az előző helyzetben, mert nem jön meg ezzel együtt az, hogy miként cselekedj.
A harmadik lépcsőforduló: suta kísérletek
Amikor rálátsz, azonosítod hogy elkezdődött, és megérkezik a cselekvésre ösztönző inger … amit utóbb el is tudsz mondani hogy mi volt, amit tenned kellett volna, de mégsem sikerült. Nem sikerült, mert ez is egy kísérlet, amiről még nem tudod, hogy biztosan sikerül-e, ezért többet hezitálsz mint elkezdenéd. Tudod, hogy mi a gond, tudod hogy elkezdődött, és azt is hogy mit kell(ene) tenned ahhoz, hogy jobb legyen. Próbáld meg a tökéletesség helyett úgy ahogy tudod.
A negyedik lépcsőforduló: időbeli elcsúszás
Megvan mindhárom előzmény, rendelkezel az ehhez kapcsolódó tapasztalatokkal, amik egyre inkább cselekvésre ösztönöznek. Jön a helyzet, összeáll a kép, megvannak a kívánt szavak és cselekvések, te pedig … te pedig a megfelelő pillanatot keresed, hogy belekezdj. Közben azonban a helyzet tovább ment, eltel egy-két perc, és a szitu már nem az ami percekkel ez előtt volt. Azonban ez már nem akadályoz meg abban, hogy amit eldöntöttél, azt megtedd. A másik oldalról lehet, hogy első körben értetlenül néznek rád, aztán ahogy egyre konkrétabbak a visszajelzéseid, elkezd derengeni ott is, hogy mi a hiba …
Az ötödik lépcsőforduló: akkor, azt, ott, annak
Számos kísérlet és próbálkozás után megtörténik. Nem azért, mert így tervezted, hanem mert így lett. Ha visszanézel az első lépésre, és rálátsz arra ahogyan akkor reagáltál, és ahogyan most reagálsz, megtapasztalod a kettő különbségét, és tudatosíthatod az utat amit megtettél. Nem egy lépés volt, hanem sok. Nem egyik pillanatról a másikra álltál át, hanem a gyakorlások és a kudarcaid támogattak ebben.
És mielőtt belekezdenél abba, hogy „hogy lehettem ilyen h*lye, már akkor is ezt kellett volna tennem” tudatosíthatod magadban, hogy az akkori ÉN-ed akkor még ezt tudta megtenni, a mostani ÉN-ed azonban tapasztaltabb azokkal az évekkel, amik időközben elteltek.
