Szendrő Szupi J.Egy „kicsit” perfekcionista vagyok … – hangzik el jelöltektől az állásinterjúkon az önmagát bemutató mondatok között. Egyfajta csalogató üzenetként a kiválasztást végző szakember számára, hogy itt egy tökéletességet művelő lehetséges munkatárs. Ő az életét és a munkáját is eszerint éli.
Manapság úgy beszélünk a perfekcionizmusról, mint valami személyiségbeli előnyről, valami olyan értékről ami pozitívabban különböztet meg másoktól. Másoktól, akik mondjuk csak normálisak. Ezzel szemben ez a beállítódás számos ismert mentális problémát fed el, amit a művelői igyekeznek a külvilág elől mélyen elrejteni. A depresszió, a szorongásos zavar, az étvágytalanság vagy éppen a krónikus éhség ezek közé tartozik. Sajnos több esetben az öngyilkossági gondolatok is ide kapcsolódhatnak.
Abban a világban amit most élünk, a társadalmi berendezkedés és az identitás krízise folyamatosan termeli a perfekcionisták táborát. Ez a tábor egyre nagyobb mértékűvé válik, és az életkori átlag lefelé mozog. A közösségi média által közvetített tartalmak a „tökéletes élet” elérését népszerűsítik. Ebben a presztízs és a státusz nagyobb hangsúlyt kap mint mondjuk az egészség vagy tudás. Ez egyrészt ijesztő tendencia, másrészt figyelemfelhívás arra, hogy cselekvésre ösztönözze azokat, akik nem akarnak ennek a járványnak az áldozataivá válni.
A közkeletű hiedelemmel szemben a perfekcionizmus sosem valami tökéletesítéséről szól. Nem a kiválóságra törekvésről. A perfekcionizmus mélyén a magunk tökéletesítése húzódik meg. Pontosabban: a tökéletlen énünk tökéletesítése.
Thomas Curran
A perfekcionizmus és a kiválóság különbsége
Jelentős különbség van a perfekció és a kiválóság között! Az előbbi a tökéletlenség folyamatos és végeláthatatlan feloldását, utóbbi a várt eredmények és a rájuk fordított energia optimalizálását célozza meg. Vagyis amikor a perfekcionisták el akarnak végezni valamit, akkor annak úgy és olyan módon kell előállnia, hogy az magasan a szükséges szint felett legyen.
Ezzel szemben a kiválóságra törekvők mérlegelik a szükséges szinthez felhasználható erőforrásaikat! Azt úgy optimalizálják, hogy a szükséges szinthez a lehető legközelebb kerüljenek. Így előfordulhat, hogy az eredményük nem lesz 100%-os, de ennek a mérlegelésben van az oka. Ha a hiányzó 2%-hoz szükséges energiaráfordítást irreálisan nagynak tartják a várható eredmény mértékéhez képest, akkor másként cselekszenek. Ezért az így „megtakarított” erőforrásokat egy másik ügy megvalósításába fordítják és elégedetten tudják lezárni az előző ügyet is. Ezt a hiányzó 2%-ot azonban a perfekcionisták akkor is teljesíteni fogják, ha a fene fenét eszik, sőt túlmennek ezen pusztán azért, hogy a saját nyugalmukat biztosítsák.
A 120% a minimum!
(Ismeretlen szerző)
Ez az alapelv is remekül csenghet egy munkáltató számára, hiszen azt vetíti előre, hogy a jelölt minden igyekezetével azon lesz, hogy többet és jobban teljesítsen a megfogalmazottaknál. Ugyanakkor nem kerül mérlegre az a hatás, ami a perfekcionistát minden egyes nap belülről gyötri! Mit kell tennie még azért, hogy mások tökéletesnek lássák! Ezért sebzett az önképe, a külvilág számára közvetített kép fenntartása érdekében pedig a hibák megelőzésére fókuszál.
A perfekcionizmus három ága
A perfekcionista nem feltétlenül (vagy csak) önmagával szemben támaszt rendkívül magas elvárásokat! A közösségek rendszerében az ilyen személyek jellemzően másoktól is elvárják azt, amit maguktól. A munkahelyi környezetben a feladatok ellátásán keresztül ezt talán könnyebb azonosítani, mert a visszajelzések erre vonatkozóan „hangosabbak és/vagy élesebbek” mint a magánéleti keretek között. Ugyanakkor a családon belül megjelenő elvárások egy része is bizony a perfekcionizmus kategóriájába sorolható, ahol a másokra irányuló elvárások nyíltan vagy burkoltan de ezt a célt szolgálják.
A perfekcionizmus csapdája az elért eredmények figyelmen kívül hagyása, negligálása. Az egyik ügy vagy feladat teljesülése után szinte azonnal a másikba kezd, mert hát haladni kell. Az ügyek végtelensége a hegyláncok vonulatával azonos módon áll előtte, ahogy sorra mindegyiket végig kell járnia. Nincs idő a megállásra, nincs idő az ünneplésre vagy az elismerések megtapasztalására. Ami azt is jelenti, hogy a mentális feltöltődés szelepe zárva marad.
Paul Hewitt és Gordon Flett kutatásainak eredményeként született meg a Multidimenzionális Perfekcionizmus Skála, ami három nagyobb csoportra osztva vizsgálja az egyén perfekcionizmushoz fűződő kapcsolatát:
A perfekcionizmus típusai (Paul Hewitt, Gordon Flett)
(1) Az énközpontú perfekcionizmus, a tökéletességre való törekvés (amit elvárok magamtól)
(2) A társadalmilag előírt perfekcionizmus, annak érzete, hogy a társadalmi környezet végletesen követelő (amit a környezet vár el tőlem)
(3) A másra irányuló perfekcionizmus, mikor elvárásaik másoktól irreálisak: „Ha mást megkérek valamire, elvárom, hogy tökéletesen csinálja meg.”
A fenti három ág más-más módon jellemző az egyénekre, ugyanakkor hatásukat tekintve közel azonos irányba mutatnak: az egyén folyamatos teljesítéskényszerben tartására. Abba az irányba, hogy az egyén csak valamilyen nagyon magas elvárásnak megfelelve lesz elfogadható (vagy szerethető). Ez a csapda egy végtelen körforgással újra és újra arra készteti a benne érintett személyt, hogy a cselekedeteit ezeknek az elvárásoknak a tükrében értékelje és azt vegye alapul.
A perfekcionista és a kudarc
A kudarc szerepéről a tanulásban megoszlanak az álláspontok, én a magamét egy korábbi cikkben már leírtam. A perfekcionista kudarckerülése azonban nem csupán egy tanulási kérdés, hanem konkrétan túlélési stratégia. Az elmúlt 20 évben drasztikusan emelkedett a fiatalok körében az öngyilkossági ráta, növekszik a depresszióval illetve a szorongásos zavarokkal és a testképzavarral küzdők száma is.
Ezek a mentális zavarok nagyrészt olyan belső és külső elvárások teljesíthetetlensége miatt (is) növekednek, amiket számtalan csatornán keresztül (social media, internet, fokozott környezeti hatások) kapnak a fiatalok, amikre nincs megfelelő megküzdési stratégiájuk, eszköztelenül elszenvedői ezeknek a hatásoknak.
A perfekcionizmus elveszi tőled az örömöt!
Ezt a hiányzó megküzdési stratégiát leginkább tapasztalatokon keresztül lehet megszerezni, azonban a tapasztalatszerzés útja tele van hibákkal és kudarcokkal, amikor elsőre nem sikerül az amit elterveztek. Furcsa és egyben nehéz út ez azok számára, akiket az ilyen elvárásrendszer csapdában tart.
A kudarc nem a gyenge vagy az alkalmatlan szinonimája!
A kudarc egy tapasztalati esemény, ami része a normál fejlődésünknek, hiszen ezen keresztül szerzünk tapasztalatot arra, hogy mik a nem célravezető megoldások. Nyilván nehéz megélni a kudarcot akkor, amikor sok erőfeszítés ellenére sem születik meg az amit vártunk, de ennek a megélésnek a tapasztalataival tudunk újra belevágni egy másféle megoldás kialakításába.
Legyél inkább egy „kicsit” örömtelibb,
legyél inkább egy „kicsit” szabad!
